A számomra ideális partnerről, tényleg röviden. Ugyan kiszámít normális pasinak? Az, hogy ki vagy mi normális ugyan már, az abszolút relatív.
"Normális pasit keresek!" - Aki ilyen kijelentést tesz az szerintem eleve nem normális!
Ha összeakadok itt vagy másutt valakivel, akiről egy bizonyos idő elteltével bebizonyosodik, hogy a számomra "nem normális" egyedek közé tartozik, - és valami nézetkülönbség alakul ki kettőnk között - utána én azt fogom mondani, hogy ő nem volt épelméjű, míg ő szintén ezt fogja gondolni én rólam. Eleve mi az hogy "normális"? Vagy Ki számít akkor egyáltalán normálisnak?
A válasz egyszerű: minden bizonnyal senki. A különbség csupán a normáltalanság mértékében rejlik, illetve abban, hogy kinek mekkora a kompromisszum készsége, hogy befogadja a másik ember világképét és, hogy milyen mértékben képes ezt összeegyeztetni a sajátjával.
Ezennel én felvállalom "nem normális" státuszomat, és kérek minden normális pasit, hogy messziről kerüljenek el, tapasztalataim alapján úgy is azok bizonyultak a legnormáltalanabbnak, akik azt állították magukról, hogy ők a normálisak!
"– Nem tudod, mi az, hogy bolond?"
"– Nem tudom, mi az, hogy bolond – suttogta Veronika… – De én nem vagyok az. Én csak egy sikertelen öngyilkos vagyok.
– Bolond az, aki a saját világában él. Mint a skizofrének, a pszichopaták vagy a mániákusok. Vagyis, akik különböznek a többiektől.
– Mint te?
– Másrészt – folytatta Zedka, mintha meg sem hallotta volna a megjegyzést – bizonyára hallottál Einsteinről, aki azt állította, hogy nincsen se tér, se idő, kizárólag a kettő egysége létezik. Vagy Kolumbuszról, aki ragaszkodott ahhoz az elképzeléséhez, hogy a tenger végén nem feneketlen szakadék van, hanem egy másik kontinens. Vagy Edmund Hillaryről, aki bebizonyította, hogy az ember képes megmászni a Mount Everestet. Vagy a Beatlesről, akik teljesen újfajta zenét játszottak, és úgy öltözködtek, mintha nem is a saját korukban éltek volna. Ők mindannyian – és rajtuk kívül még emberek ezrei – szintén a saját világukban éltek.
„De hiszen ez az őrült értelmes dolgokat beszél” – gondolta Veronika, és eszébe jutottak azok a történetek, amelyeket az anyja mesélt neki szentekről, akik azt bizonygatták, hogy beszéltek Jézussal vagy Szűz Máriával. Ők is egy külön világban éltek?
– Egyszer láttam egy nőt, aki üveges tekintettel, mélyen kivágott vörös ruhában sétálgatott Ljubljana utcáin –, amikor a hőmérő mínusz öt fokot mutatott. Azt hittem, részeg, és odamentem, hogy segítsek neki, de nem fogadta el a kabátomat.
– Az ő világában talán éppen nyár volt, s talán forró volt a teste a vágytól valaki iránt, aki rá várt. S ha ez az ember csak az ő képzeletében létezik, akkor is joga van hozzá, hogy úgy éljen és úgy haljon meg, ahogy akar – nem gondolod?"
Igen, felesleges is lenne tagadni, hogy nagy hatással volt rám a „Veronika meg akar halni”, a legjobb könyv, amit eddig olvastam…
