Meglátlak, megtetszel! Összeszedem a bátorságom, - bár mitől kéne félnem? „hisz ő is csak ember”, és nem véletlenül van itt ő sem – így írok neked. Mindegy, hogy mit, - mint mindig úgy most sem azon múlik mit írtam – egyszerűen nem tetszem, nem én kellek neked, hisz érkezik a válasz: „Köszi, aranyos vagy, de mást keresek!” - vagy valami ehhez nagyon hasonló, csupán más szavak, és csak más sorrendben, de minduntalan ugyanaz a mondanivaló.
De várj, csak várj!
Meglátsz, megtetszem! Néha mit se törődve kérelmeimmel, te vissza semmitől sem riadsz, bár esetedben lenne mitől félned, de se látsz, se hallsz, s veszted előre meg nem érzed, s talán még csak nem is érted és írsz nekem, de hasztalan, s hiába. Nem tetszel, szánlak szerencsétlen! Küldöm hát válaszom, őszintén, kíméletlen, szélsebesen: „Köszönöm, hogy megkérdeztél, de mást keresek!” – vagy valami ehhez nagyon hasonló, csak ugyanazok a szavak, és csupán más a feladó, de minduntalan vajon mi lehet a konklúzió?
De várj, csak várj!
Meglátsz, megtetszem!
Leveled átszel éteri tereket, megállíthatatlan, míg egy térbe kerül szememmel, olvasom, s megtörténik a baj, a veszedelem…
Meglátlak, megtetszel! Félnivalóm miért lenne? - Hisz ő fut most utánam, erre vártam navégre! Így írok, hát… elindul a párbeszéd, remekül és szüntelenül, míg nem valamin összekülönbözünk, s nem megegyezünk, egyre csak veszekedünk, s nem szerelmeskedünk, vagy csak nyelünk és nyelünk, egyre csak szenvedünk, majd az elkerülhetetlen el nem kerül, és hosszabb, vagy többnyire rövidebb kapcsolatunk a semmibe merül, és lelkünk a másikétól örökre messzire elkerül.
Még, hogy nem volt mitől félni, lám volt, de még van mit remélni…
De várj, csak várj!
Meglátlak, megtetszel! Újra és újra és újra egyre csak újra és így tovább sosincs vége ennek a mesének, ami már végtelen történet, ahol értelmetlen az érzelem és érzelmetlen az értelem… Egyszerre reményteli s reménytelen…
Van értelme?
