.jpg)
Lássuk csak mikor is kezdődött. A hétvégi események láncolata bizonyosan szép fokozatosan hozzájárultak a jelenlegi gödör kiásásához.
Először is közös megegyezéssel megtörtént az első találkozásunk az ex-párommal a szakítás óta. Méghozzá 6 szem közt egy közös barátunkkal, egész délelőtt azon kattogtam, hogy őt miért hozza, de később leesett, hát persze védőpajzsnak! Talán ő úgy gondolhatta, hogy nem érett még meg a kettesben való újratalálkozás? Nem tudom, hisz ahogy én is beszámoltam randi terveimről, így ő is hogy ismerkedik…
Ejha ez új fejlemény, mintha a szakításkor úgy nyilatkozott volna, hogy talán hónapokba fog neki telni mire újra mer próbálkozni. Oké, azóta eltelt több mint másfél hónap, én meg – aki a szakítást követő 3. napon hirtelen felindulásból lefeküdtem az első rám szépen mosolygó, jónak mondható pasival – szóval én csak ne ítélkezzek! Valahol magam sem tudom miért, de mégis csak okoz egy kisebb minimális szúrást ott belül. Lényeg, hogy úgy tűnik menni fog ez a barátok maradunk dolog, kb. 1 órát beszélgettünk cigi, kávé, és sör felett az egyik körúti presszó teraszán. Jó volt újra látni őket, sok sikert kívántak a további programokhoz, majd tovább álltak.
Volt egy újabb semmilyen randim, nem ezúttal kivételesen eljött, sőt egész hosszan elbeszélgettünk, sőt napfényes séta a belvárosban, ill. a Duna parton tűző napsütésben én pedig feketében. Azonban ez a randi is úgy tetszik, nem tetszik. Azóta se írt rám, - így levonható a következtetés, hogy nem jöttem be neki! – de nem is baj, mivel én „Kilimandzsáró”, mert ő se igazán jött be én nekem. Nézzük a dolog jó oldalát megúsztam egy újabb kínos levélváltást!
Később az esti órákban egy régi ismerős révén - fogjuk rá - sikerült szexuálisan is kielégülni. Bob egy a 30-as éveinek második felében járó, roppant férfias aktív pasi, aki kedves és értelmes is, és nagyon jó vele. Nem lenne okom a panaszra, és a lehetőség meg is lett volna, némi lelki feltöltődésre is, ráadásul kétszer is, csak én hülye nem éltem vele egyik esetben sem. Első alkalommal azért nem maradhattam vele, mert barátaimmal megbeszéltem egy bározást és találkozást este 11-re így ezért szakadtam ki erős karjai közül.
Legkedvesebb barátommal George-val és párjával Dominic-vel lementünk a „Woody’s” bárba. Ott most voltam először, határozottan tetszett a hely hangulata és sokkal jobb zenék mennek, mint a „Kit-Kat Klub”-ban. Ennek ellenére, sajnos a hely már 2 óra tájt jobban hasonlított egy szellem városra, mint egy éjszakai szórakozóhelyre és semmi említésre méltó nem történt. George és Dominic szép pár, nagyon örülök nekik, de kimondom a lelkem mélyén nagyon irigylem a boldogságukat. Ők a barátai rájuk nem gondolom, hogy undorítóan boldogok, de azért kicsit ez is rombolja a lelkiállapotomat.
A bár után relatíve hamar - 3 óra tájban - visszatértem a szokásos éjszakai menedékhelyre. Összefutottam Bob-bal még félig meddig ébren találtam kedvenc kanapémon, leheveredtem mellé, odabújtam hozzá és beszélgettünk kicsit! Bob felajánlotta, hogy nem feküdjünk le pihenni, utólag megbántam, hogy nem csatlakoztam hozzá szunyáláshoz, de engem még hajtott a nyugtalan természetem, valami kaland lehetősége után. Teljesen feleslegesen, elszalasztva ez által azt a ritka lehetőséget, hogy egy férfi „védelmező” karjai közt aludjak, átélve azt az illúziót, hogy egyszer talán lesz egy olyan, akivel ezt minden este átélhetem, és reggel mellette ébredhetek.
És, hogy az elkeseredettség még nagyobb mélységekig jusson, az éjszakai menedék félhomályában feltűnt ő is, egy régi ismerős ismeretlen, akit annak idején szintén sokat láttam lent a bárban, és mindig is tetszett. Igen azonban 2 sikertelen próbálkozásom óta tudom, hogy nála semmi esélyem, így tisztában voltam vele, hogy fölösleges is lenne bármiféle kezdeményezés. Ellentétben a bárral, most még nagyobb volt a vágy, hiszen, itt csupán egy szál törölközőt viselünk mindannyian és hát mit ne mondjak a feszülős pólók mindig is sokat sejtettek, ám így fedetlenül még szemet gyönyörködtetőbb látványt nyújtott. Mivel tisztában voltam, hogy nem vagyok az esete, és ezen nyilván a más körülmények sem változtatnak, így ahogy illik játszottam a közömböst. Ő meg csak, ahogy sokan mások is rótta köreit a „labirintusban”, szerintem maga se tudta mit akar – tőlem jobbat ott és ilyenkor úgy sem talált volna – de nem igazán érdekelt had szaladgáljon. Az ő baja, hogy ennyire magasra teszi a mércét, és annyira tipikus, mint mindenütt: „mindenki Brad Pitt-et várja”, talán mert mindenki Angelina Jolie-nak képzeli magát? Azonban az ő esetében a szép test nem egy ránézésre nagyképű arcot, hanem egy már szemérmetlenül nyájas és aranyos pofit viselt. Nagyon szeretnék ilyenkor belelátni az emberek fejébe, hogy érdemes lenne-e megszólítani őket, talán beszédbe elegyedni velük, hátha a megközelíthetetlennek tűnő külső, egy értelmes és értékes jellemet takarhat! Lehet, hogy csak játssza a megközelíthetetlent, mint most én is? - Hehe. Keserű önirónia nekem legtöbbször nem is kell játszani, anélkül is messze elkerülnek. – Végül, úgy döntöttem nem érdemes így közelíteni sem, úgy se kaphatom meg, így minek túráztassam magam fölöslegesen! Közben ránk virradt a reggel Bob lassan távozott, én meg elvonult, hogy pár órát mégis csak aludjak a hazaút előtt, sajnos egyedül.
Aznap délben ismét találkoztam George-val és Dominic-vel, voltak olyan drágák, hogy kikísértek a busz pályaudvarra. Nagyon örültemnek, mert így kivételesen nem egyedül kellett kikullognom, és nem depiztem be, a hazamenetel, és a magány miatt. A metró eleve kivált belőlem egyfajta sajátos melankóliát illetve az is, hogy a buszról a szokásos útvonalat más szemszögből látom. Abból a szemszögből, ami arra emlékeztet, hogy minden kezdődik elölről, mivel ez a hazafele út és nem lelkesít már az, mint idejövet, hogy végtelenül lehetőségek várnak rám. Általában bealszom a hazaúton a fáradság miatt, de ez csak olyan félálommal vegyes delírium amiben érzékelem is a külvilágot meg nem is. Többnyire abszolút nem pihentető, csak még fáradtabb leszek, ez olyan alvás, hogy közben érzékelem végig a zenét, de amikor felébredek olyan mintha több számot átugrott volna az mp3 lejátszóm. Felébredek Székesfehérvár határában és tudom, hogy hol vagyunk, de nem ismerem fel a várost, mert minden visszafele van, pedig nem először látom ebből a szögből… fura érzés mindenestre. Aztán hazaérkezek és órák kérdése és jönnek ismét a szürke hétköznapok, a körforgás újra indul.
A héten majdnem minden nap bealudtam délután néhány órára, és általánosan nincs kedvem szinte semmihez, semmi értelmes, vagy megerőltetőbb tevékenységhez. Tegnap reggel ez már majd nem odáig fajult, hogy reggel szabályosan nem akartam kimászni az ágyból, annak ellenére, hogy totál kialudtam magam. Kb. fél 7kor eszméltem, hogy a 7-es buszt mégis csak el kellene érni, így 20 perc alatt tudtam le az a fajta reggeli tötyörgést, amire általában bő egy órám van, mondhatom élvezetes volt. A sulit szó szerint végig kínlódom, holott semmi okom a panaszra, jó fej emberekkel vettem körül magam, most az egyszer jól érzem magam a bőrömben, ha suliban vagyok, mégis egész nap azon jár a fejem, hogy hadd menjek már haza és had feküdjek vissza a párnák közé.
Egyik (talán leszbikus) osztálytársnőmet elkezdték aktívan „leszbikának” nevezni, természetesen, ahogy lenni szokott a háta mögött. Jó ebben van valami nekem is ez volt a benyomásom már az első héten, de úgy nyilatkoztam róla a fiúknak, hogy szerintem tök vagány, ahogy öltözködik, és dicséretes, hogy van egy stílusa és nem áll be a trendi plaza cicák tucatjai közé. Most utólag már nagyon zavar, hogy elengedtem eme megjegyzést a fülem mellett, és nem pirítottam rá azokra az üresfejű picsákra, hogy „talán nem kéne ennyire sztereotipnak lenni” vagy valami. Szomorú, de attól tartva, hogy egy ilyen témájú konfrontáció rám tereli a figyelmet inkább meghúztam magam és elengedtem a fülem mellett. Néha annyira elegem van már ebből az átkozott színlelésből, de nincs mit tenni az emberek zöme még mindig túlságosan szűklátókörű, és sajnos mai világban egyre inkább a lét a tét!
Eljutottunk, hát a mai naphoz is, megírtuk első dolgozatunkat üzletszervezésből, ami szerintem szintén egy olyan tantárgy, amire soha nem lesz szükségem, de a 2-est biztosan sikerült össze stand-up-polni. Ezt követően a rövid napnak hamar vége lett a buszom indulásáig pedig több mint 2 óra így betértem Mary-hez csevegni. Figyelmeztettem, hogy kezdtek depis, lenni erre megkaptam, hogy ő már tavasz óta az így hát totál leszívta az energiáimat ő is. Szokásos hazaértem „tervekkel”, ettem majd bealudtam és holt fáradtan este felébredtem, és most kiírtam magamból mindent, ami körül-belül a szívemet nyomta, hátha jobb lesz ezek után…
Egyéb panaszok:
A virtuális társkeresők világából: A nagy Ő-nek továbbra sincs semmi nyoma! Megint beállt egy hullámvölgy, és sehol semmi. Sehol nem keres senki, tehát nem kellek senkinek! Kicsit nehéz ezzel a tudattal jó fényben látni a dolgokat, még pillanatnyi jelent sem, nem hogy a jövőt!
Valamint, hogy jelenlegi mélypontom még jobban kihangsúlyozzam, a dolgok már odáig fajultak, hogy az imént megnéztem a Hannah Montana filmet – hát, hogy is fogalmazzak… ezt most inkább hagyjuk, túlságosan kimerítő lenne még erről is nyilatkozni.
És nem utolsó sorban a lelki panaszok listáján. Már megint iszonyatosan el vagyok hízva, és még csodálkozom, hogy nem kellek senkinek…
